„A festészet néma költészet, a költészet beszélő festészet.” Ritkán éreztem igazabbnak Szimonidész híres mondását, mint Égerházi Imre csendéletei esetében. Ezek az alkotások melegfényű, érzékeny, bensőséges elégiák, ha a költészet nyelvén próbálom megfogalmazni őket. Távol áll tőlük a rapszódia, az óda, a himnusz, a ballada, az epigramma, az eposz, legfeljebb a finom tisztaságú lírai dal vonzódik az elégiákhoz. Égerházi virágai soha nem harsányak, nem lobognak, a háttér nem vakít, hanem a barnának, zöldnek és sárgának sajátosan személyes keverékéből alakul a kép, kissé az örök elmúlás őszi hangulatát, kissé az örökké megújuló tavaszt jelképezve. Szépek a szó eredeti értelmében, legyenek bár a képen konkrét felismerhető virágok, vagy elvontabb, áttetszőbb, a „virágság” lényegét kutató színvariációk. A festőművész ötlete volt, hogy ezek mellé a csendéletek mellé tegyük oda a költészetet is. A táj által ihletett képek mellé a táj szülötteinek, ide kötődő alkotóinak költeményeit.

Szó sincs tehát arról, hogy ezek a képek a versek ihletettségében születtek volna, de arról sincs, hogy a képek konkrétan érintették volna meg a költőket a vers születése közben. A szerkesztő szeszélye rakta őket egymás mellé. Azzal a szándékkal, hogy a festő is, a költő is mondhassa el, miért tartja a virágot témának a művészetében.

A képek és versek egymástól függetlenül keletkeztek, ám a szerkesztő úgy érezte: közük van egymáshoz. Van olyan érzelmi és intellektuális kapcsolat, ami természetessé teszi együttes megjelenésüket. Goya: „A festészet csak úgy, mint a költészet, kiválasztja a világmindenségből azt, ami céljának a legjobban megfelel.” Mi ez a cél? A létezés titkainak minél mélyebb kutatása, az ember és világ kapcsolatának megértése, a szépség megtalálása és felmutatása.

A festőiség előtérbe kerülése a festészetben líraibbá tette a vásznakat, ezáltal a költészet és a képíró művészet közeledett egymáshoz. Gondoljuk el, hogy Rimbaud színekkel próbálta meghatározni a nyelv alapegységeit, a hangzókat: „Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! Kék O! – csak egyszer / lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!” Költészet és festészet kapcsolatáról vall igen szépen Aragon is: „Feltárom illatát a tűnő alakoknak / Feltárom hogy a hó papír miért dalol / Feltárom mi ad könnyűséget a lombnak / S az ágnak mely lassan ringó karként hajol.” Ide kívánkozna színek és illatok kapcsolatáról Szőnyi István néhány igaz és szép gondolata is.

Égerházi Imre festészetében erős a finom líraiság. Különösen csendéleteiben. Ebben a különös festői műfajban, amely – a reneszánsz járulékos virágelemei és az ősi kelet festészet motívumai, ornamentális díszítései után – lényegégen a 17. századi holland festészetben bontakozott ki. Aztán káprázatos történelmi utat járt be. Chardintől Delacroix-n, Corinth, Manet, Monet, Rodin, Cézanne, Van Gogh művészetén át vezet az út máig. (és ez csak érintőleges példaanyag.)

A csendélet lehetőségét nagyon sokszor úgy használják a festők, hogy pazar színözönt varázsolnak a vászonra. Így használta pl. a mi Munkácsynk és így Holló László is, akinek virágcsendéleteit önálló kötetben először adták ki Debrecenben Papp János népdalgyűjtéseivel, Ujváry Zoltán professzor jóvoltából, 1972-ben. Miért alkalmas műfaj a virágcsendélet a művészé érzelmi világának kivetítésére? Mert egyszerre van benne témájával az életben s egyszerre szakítja ki a témát a természetből. Egyes nyelvekben a csendéletet eleve „halott természet”-nek nevezik (pl. az olaszban: „natura morta”), ezzel is kifejezve, hogy a természet világát tudatosan más térbe helyezik. Jelen van a természet, de úgy, mintha a kiragadott motívum körül megállt volna az idő. Azt hiszem, Égerházi is valami ilyesmit akart csendéleteivel; megállítani az időt, megragadni a tűnékeny szépséget, szembefordulni a mulandósággal. Talán csak egy-két csendéletén van az asztalon lehullott szirom vagy virágfej.

Az ő csendéletei nem az elmúlás törvényszerűségét, de nem is a létezés harsány diadalát mutatják, hanem a csöndes derűt, a finom szépségeket, a megállított pillanatot.
Így épülhet a virágok közé az időt szimbolizáló óra, az érett természetre utaló körte, egy szép asszonyi arc, az annyira szeretett erdélyi táj, vagy a magyar népművészet jelképi motívumai.

Ehhez az atmoszférához, hangulathoz Égerházi technikát is talált. A csendéletek többsége monotypia (a pasztellek és olajképek mellett), az üvegre vagy fémlapra rakott olajfesték leképezése nedves papírra őrzi a grafika jellegzetességeit és a festmény lehetőségeit.

Bényei József

Vissza az életrajzhoz