|
       |
|
|
Festészet és a zene találkozása Ha igaz az eredetmonda, hogy világzenének azt nevezték el, amit a lemezboltosok végképp nem tudtak már más kategóriába besorolni, akkor a lassan évtizedes múltra visszatekintő Djabe muzsikája hamisítatlan világzene. Nem mondható ugyanis hagyományos dzsessznek (ha ugyan párosítható egyáltalán a dzsesszhez a hagyományos jelző), de távol áll a jól-rosszul hangszerelt folklórtól is. Komor és ráérős intellektuális zenét játszik az immár hattagúra bővült csapat (kompozícióik olykor annyira filmzenejellegűek, hogy képzeletünk horizontján a mozgóképek is megjelennek), s az eredeti hangvételt Arany Zsiráf- és eMeRTon-díjakkal is honorálták. Amiben legfrissebb, Táncolnak a kazlak című korongjuk újat hoz a korábbi sikerekhez képest (Ly-O-lay Ale Loya, Witchi Tai To, Update), az egy sajátos összművészeti kísérlet: ezúttal a képzőművészet és a zene összeházasításával próbálkoztak meg. Maga az ötlet nem ismeretlen, de a festőválasztás azzá teszi: Égerházi Imre (1925-2001) ugyanis egyértelműen az alföldi festőiskolába sorolt művész volt, amely ketrecből - bármennyire feszegette is e kereteket - haláláig nem tudott kitörni. A Hajdúsághoz és a Hortobágyhoz úgy maradt hűséges, hogy közben az erdélyi hegyeket meg a tengerpartot is festette - igaz, valahogy úgy, mintha a havasok a Nagytemplomra néznének le, a tenger meg valahol Böszörmény határában tajtékozna. A tradíciót és a modernitást ötvözni kívánó festészet akkor kapott misztikus távlatokat, amikor a művész képsorozatban festette meg halál közeli élményeit: a szavakkal elmondhatatlan, közhelyszerű megfogalmazásokhoz képest ezek a vásznak borzongató információtöbbletet hordoznak, szokatlan tudósítást adva a mindannyiunkra váró misztikus mezsgyéről. Égerházi Attila, a festő egyik fia a Djabe oszlopos tagja. A lemez tehát fiúi tisztelgés is az apa művészete előtt. Szerencsére nem puszta megzenésítés: a lemez mellé kisebbfajta festménykatalógusként mellékelt képek tanúsága szerint inkább inspiráció szülte továbbgondolás. A Beszélgetők és a Gyimesi hegyek más- és másféle bravúr; a Hóviharban című opusban autentikus népdal szólal meg a zene függönye mögött, a Jégvilág gondolati megerősítése gyanánt pedig magának Égerházi Imrének a monológját hallani halál közeli élményének topográfiájáról. Mindent vizuálisan rögzített, tehát kénytelenek vagyunk hinni neki. Ez a (más) világ szürke, fehér és kék tónusokban játszik, jégemberei és jégnövényei pedig határozottan élnek és mozognak. Lehet, hogy ismét le kell számolnunk egy önáltatással, hogy a halál meleg színekkel írható le? (Djabe: Táncolnak a kazlak. Gramy Records, 2003.) Csontos János |
