|
       |
|
|
Csokonai városában Égerházi Imre festőművész debreceni témájú képeinek kiállítása Hajdúhadház (a tápláló szülőváros és alkotóházi menedék), Debrecen (a számára nyüzsgéssel teli lakóhely és művészeti centrum), Hortobágy (az ottani alkotótábornak alapítása óta mozgást adó energiák gyújtópontja, de ihletet is kínáló végtelen tér) olyannyira egybekapcsolódott Égerházi Imre életében és művészetében, hogy meghatározó háromszögét, egyberendező sarokpontjait adták szerteágazó tevékenységének. Négyszöggé módosult ez a szimbolikus mező Hajdúszoboszlóval, a Cívis Nemzetközi Művészteleppel (melynek szintén az alapítói között volt); szellemi és lelki védelmező ölét, a rokongyökerek hűségerejét adták művészi munkájának az erdélyi tájak, gyergyói hegyek, csángó faluvégek; a kitekintést, a komoly kalandot, az újabb nemzetközi művészetszervezés lehetőségét kínálta a francia St. Michel, Bessans és Thiérache, de szinte vég nélkül sorolhatnánk a sarokpontok hajtásait szerte a világban. Számos emlékkiállítás, köztük nem egy tematikus tárlat idézte már meg a művész halála óta eltelt öt és fél év alatt tekintélyes örökségét. Itt említhetjük a Djabe zenekar Égerházi-festmények ihlette különleges lemezének, a ?Táncolnak a kazlak" című albumnak kiállításokkal egybekötött bemutatóit (a zenekar frontembere a művész egyik fia, Égerházi Attila). Vagy a sumeni képek kollekcióját, a születésének 80. évfordulójára rendezett 80 év 40 kép című emlékkiállításokat, a Hajdúhadházon 2003-ban átadott Égerházi Imre Emlékház anyagát, a fővárosi Akkor és most rendhagyó tárlatát, a művészettel és történelemmel foglalkozó vagy a hitélettel kapcsolatos festmények bemutatóit, az emberábrázolásokat felvonultató gyűjtemény, az alföldi festményeket. A DOTE Elméleti Galéria ezúttal az Égerház Imre debreceni témájú festményeiből rendezett válogatásnak adott otthont március 25-től; áprilisban az anyag az Élettudományi Központ Galériájában, májusban Hajdúböszörményben látható. (A művész egyébként 70. születésnapján egy nagyobb festmény- és monotípia-kollekciót adományozott Debrecennek, a Déri Múzeumnak.) Amikor Égerházi Imre debreceni képeiről beszélünk, kicsit tágabban értelmezhetjük ezt a ?debreceniséget". Idekapcsolódnak ugyanis nemcsak a cívisváros levegős atmoszféráját, az életkaraktert is magában rejtő épített környezetet, híres alakjait felidéző festmények és pannók, hanem a földrajzi és szellemi vonzáskörzet (például a Hortobágy, a Hajdúság) képi dokumentumai is. Valahol ezt a kapcsolatot volt hivatott illusztrálni a hortobágyi telep 18 művészének az Aranybika Szálló Hajós Alfréd Termébe készített pannósorozata is, melynek darabjai a város, a kollégium történelmi múltjával, személyeivel, híres írókkal, költőkkel foglalkoztak, velük együtt jelenítve meg a Hortobágy múltját és jelenét (időtlenségét), flóráját és faunáját, az ott élő embereket. Égerházi Imre e sorozat részeként elkészített nagyméretű munkájában Móricz Zsigmondot helyezte a középpontba, akinek apai módon féltő tekintetének sugarában egymásra talált értelmiségi és földműves, polgár és paraszt, az emberi sorsot arcemblémákban szólaltatva meg. S természetesen nem hiányozhat Petőfi, Krúdy Gyula és Ady Endre sem (a művészt nemcsak Ady alakja vagy szerelme, Léda, hanem több verse is képre ihlette), a böszörményi őstehetség, Káplár Miklós, a hortobágyi csikós, és több műfajban is közelített Csokonai Vitéz Mihály örökségéhez. Szinte mindegyik feldolgozásban kereste a példát, az útmutató szellemi és értékjelző karókat. A motívumokat, a figurákat egyrészt éteri tisztaságúvá egyszerűsítette, ugyanakkor teret és időt sűrített össze. Figurális, motivikus vagy ornamens elemeinek finoman díszes, konstruktív rendjében az éppen a feldolgozott témát erősítő folklór és a tanult műveltség szervesen kapcsolódott egybe, azzal a természetességgel, mint amennyire szikár rendet és játékos bájt együtt sugároz a népdalok szerelmi vallomása. Egyszerre látvány és látomás egy Égerházi-festmény. Valami szép és egyetemes rendbe épül itt a kő és a virág, a torony és a gyökér, a hűség és a keresés, a hagyomány és a kaland, tárgy, ember és lélek. A festőkéz már csak végrehajt, hiszen a művész lelke, szelleme válogat, befelé, a mélybe, a múltba hatoló tekintete fedezi fel, rakja új sorrendbe a létező világ elemeit. Emberek és házak szeme, kapuk nyílása, kút gémje, dombok gerince, fák lombja ad biztonságot az időben. Alakjai s tájai, utcái, házai felismerhetők, azonosíthatók tárgyi valóságukban, ám sokkal izgalmasabb az atmoszféra, a belső harmónia kifejezése. Égerházi Imre világának legfontosabb elemeként sorolta Bényei József ezt a varázslatot, a megemelő átlényegítés képességét, mikor bevezető esszét írt a művész albumához. ?A konkrét valóságelemek tisztelete és ragaszkodás hozzájuk a gyermekkor nehéz hűségével, ám ugyanakkor művészi fejlődése stációin egyre inkább átemelése ennek a valóságnak egy másik, földöntúli, éteri tisztaságú és szépségű világba; a festő saját lelkiségébe - olvasom Bényei méltatását. - Égerházi szereti a tárgyait. Csak azt festi, amihez személyes köze van, ami kiváltja belőle a ráismerés csodáját, ezért képes bennünket is ráismertetni rejtett szépségek varázslataira." Az esszéíró Égerházi Imre életművének legjava közé sorolta nemcsak azokat a hajdúsági, hortobágyi, de az erdélyi képeket is, amelyek szinte balladákra jellemző tömörséggel, ugyanakkor a kor költői elégiák finom hangulatával mutatják fel a világ általa meglátott és átértelmezett szeleteit. A leegyszerűsítő közlésmód tömörítő gazdagsággal jár, de Égerházi Imre kompozícióin a lírai finomság feszülő lendületté izmosodik. Míg a festményein halk mozdulatlanságba sűrűsödik az erő, grafikáiban a dinamika csöndesedik lírává. Külső mozgás valóban ritkán érzékelhető, az egymás mellé szerkesztett valóságelemek viszont párbeszédet folytatnak egymással, kapcsolatuk nem véletlenszerű, hanem aktív. Nem a cselekmény, hanem a festői láttatás teremt dinamikát a felületen, ráadásul Égerházi minden egyes motívuma magában hordozza a művész hozzá való viszonyát. Az alkotói, teremtő indulat átköltözik a képbe, évszázadok öröksége, sőt archaikus hagyományok sora illeszkedik a jelenhez. A költő-kritikus fogalmazásában: ?az idő mélységes kútja szivárog elő" onnan. Égerházi Imre totalitása egyben tonalitás is. Egyaránt értelmezhető ez a zeneiség oldaláról közelítve vagy képzőművészeti értelemben. Az egy adott hangnemhez való tartozás a népdalok tiszta csengésével tükröződik a képeken vagy a gyönyörű balladák szomorúságával, a legendák s népmesék játékos lebegésével. Ezt az érzésünket az is erősíti, hogy motívum- vagy szerkesztésbeli, megoldásai gyakran a szecessziós képi világot idézik vissza. Modernizált, vagy mondhatni azt is, hogy neoszecessziós módon ez a szerkesztés és formahasználat Égerházi Imrénél szintén megjelent, sőt, meghatározó stílusjeggyé érlelődött, és más vonatkozások mellett például még a debreceni atmoszféra visszaadását is ugyanolyan jól szolgálta ez a stílusjegy, mint az alföldi vagy az erdélyi témák feldolgozását. Vitéz Ferenc
|
