Égerházi Imre

Hogy szalad az idő. Már két éve annak, hogy édesapánkat, Égerházi Imrét elütötte egy autóbusz azon a végzetes novemberi napon. Halála második évfordulójáról idén is megemlékeztek rokonai, barátai, ismerősei és szülővárosa, Hajdúhadház önkormányzata.
November 14-én először a Debreceni Köztemetőben lévő sírjánál rótták le kegyeletüket a gyászolók. A barátok és kollégák nevében Madarász Gyula festőművész méltatta az egykori pályatárs érdemeit, és emlékezett baráti szeretettel tragikus sorsú kortársára.
A megemlékezés Hajdúhadházon, a felújított alkotóháznál folytatódott, ahol Béres László polgármester mondott beszédet. Ezt követően az önkormányzat, a Földi általános iskola és a Hortobágyi Alkotótábor képviselői megkoszorúzták a falon lévő emléktáblát. Az egymillió forintért rendbe hozott, és a korábbiakhoz képest némileg átalakított szobák megtekintése után a festőtárs és jóbarát, Szilágyi Elek folytatta az emlékezést közösen átélt élmények felidézésével. Egykori riportok bejátszásával édesapánk, a művész is megszólalt, mintha csak ott lett volna közöttünk.

Koszorúzás a debreceni sírnál

Koszorúzás az emlékáznál

Megemlekezést tart Béres László Hajdúhadház polgármestere

Az emlékház megnyitása

Szilágyi Elek festőművész köszönti a vendégház első látogatóit

Prókai Gábor is elfogatda Hajdúhadház meghívását

Az emlékház megnyitása

Az emlékház

Az emlékház

Képek a kiállításról

Béres László polgármester úrnak
Hajdúhadház

Kedves Polgármester Úr!
Tisztelt Emlékező Gyülekezet!

Köszönettel megkaptam szíves meghívásukat, s őszintén sajnálom, hogy más irányú elfoglaltságaim miatt nem tudok részt venni Égerházi Imre festőművész halálának második évfordulójára rendezett ünnepi megemlékezésükön. Ugyanakkor végtelenül örülök annak, hogy az egykori alkotóház mostantól Égerházi Imre festőművész emlékét szolgálja.

Még ma sem tudom elhinni, hogy Imrével alig több mint két évvel ezelőtt még a jövő nagy feladatairól, kihívásairól beszélgettem Hajdúhadházon, s néhány héttel később egy értelmetlen és kegyetlen baleset elragadta szeretteitől és tőlünk.

Három évtizedes ismeretség fűzött Égerházi Imréhez, s élvezhettem megtisztelő barátságát. Több mint harminc évvel ezelőtt, talán 1972-ben vagy 1973-ban találkoztunk először. Ő már akkor is elismert festőművész, s én, mint zöldfülű, kezdő népművelő. Ha emlékezetem nem csal, 1973 novemberének egyik ködös, hideg délutánján kiállítás megnyitóra készültünk Polgáron, a művelődési központban, Égerházi Imre festőművész kiállítására. Gyülekezett a közönség, már besötétedett, s a köd is egyre sűrűbb lett. Vártuk, hogy megérkezzen Debrecenből a Művész, s aki az alkotót és a kiállított műveket bemutatja majd számunkra. Talán dr. Gyarmathy Kálmán, a Megyei Művelődési Központ akkori igazgatója és munkatársai. A kiállító terem jócskán megtelt, a közeli templomtorony órája már többször is elütötte a negyed órákat, de a debreceni csoport csak nem akart megérkezni. Telefonon sem tudtunk érdeklődni, mert akkor még nem volt crossbar, a mobilról nem is beszélve. A közönség egyre türelmetlenebb lett, s magam kényszerültem mondani valamiféle megnyitót. Nem volt nehéz dolgom, hiszen a képek önmagukért beszéltek, s különösebb tárlatvezetés nélkül is a látogatók kedvenceivé váltak. Mivel újabb negyedóra, félóra telt el, a közönség lassan kezdett elszállingózni. S akkor valami csoda történt. Este fél hét után - délután fél öt helyett - megérkeztek a debreceniek, köztük egy mosolygós, barátságos, alacsony kis emberrel. (Így élt és él azóta is a polgáriak emlékezetében.) Még voltak a teremben vagy tízegynéhányan. A protokolláris megnyitóról némiképp lemondtunk, de nem úgy a tárlatvezetésről. Imre került a középpontba, s beszélt képzőművészetről, az alkotói folyamat gyönyörűségéről és gyötrelmeiről, az életről, a világról, a világmindenségről. Már nem is tárlatvezetés volt az, hanem bölcselkedés, s az egyre több kérdés-felelek révén éjszakába nyúló jóízű beszélgetéssé vált.

Néhány évvel később újabb Égerházi-kiállítást láthatott a polgári közönség. Már jó ismerősként fogadtuk Imrét, s akkor is hosszúra nyúlt diskurzus követte a megnyitót. A kiállítást a szomszédos településeken, Újtikoson, Tiszagyulaházán is bemutattuk, az ott lakók legnagyobb örömére. Égerházi Imre egyes képeivel többször is találkoztunk Polgáron a hajdúsági művésztelepek csoportos kiállításain. Ami a hetvenes évek elején még ritkaság számba ment, mára mindennapos, s természetes eseménnyé vált a polgári kiállító teremben. Három évtizede rendszeresen találkoznak a polgári művészetkedvelők az alkotókkal és műveikkel, s ebben nem kis szerepe volt Égerházi Imre festőművésznek.

A nyolcvanas évek elején a kapcsolatunk megszakadt. Másfelé szólított az élet, nem csak Polgárról, a megyéből is elköltöztem, s nem találkozhattunk. A kilencvenes évek elején meghívót hozott a posta, a budapesti Vármegye Galéria meghívóját, amely tudatta, hogy Égerházi Imre festőművész kiállítását láthatja a közönség. Örömteli volt a találkozásunk. Imre semmit sem változott, éppoly mosolygós és barátságos volt mint húsz évvel korábban. A művein azonban érezhető volt a két évtized. Égerházis volt az mind, de valami sajátos, éteri hangulatot árasztottak, amelyek már nem is a földi világ, hanem a világmindenség, az örökkévalóság tükrözései voltak. Ott folytattuk a beszélgetésünket, ahol egy évtizeddel korábban abbahagytuk. Nem tartott sokáig, hogy kiderüljön, Imre nem csak kiváló művész, remek szervező is. A Hortobágyi Alkotótáborról beszélt lelkesen, ahová évente a Kárpát-medence, Európa és távoli kontinensek messzi vidékeiről érkeznek a művészek, s egy hónapig festenek, rajzolnak együtt Imre áldásos vezetésével, irányításával. Akkor már a Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgoztam, s hivatalból is megtisztelő kötelességemnek éreztem figyelemmel kísérni, s ha lehet segíteni mindazt, ami Hortobágyon, a Hortobágy "mellyékén" történik. Amikor tehettem, ott voltam a tábornyitókon, a záró kiállításokon. Felemelő érzés volt 1999 augusztusában, amikor hivatalunk új épületének átadásakor Égerházi Imre nyitotta meg a Hortobágyi Alkotótábor határon túli magyar művészeinek válogatott műveiből rendezett ünnepi kiállítást. Ez a válogatás ősszel Polgárra is elkerült, ahol a polgáriak ismét találkozhattak Imrével.

Ha Hajdúhadház felé jártam, nem mulasztottam el bekopogni az alkotóházba. Mindig volt mondanivalónk egymásnak. Így volt ez 2001-ben is - akkor találkoztunk utoljára - amikor is Imre bizalmát élvezve nekem jutott az a felemelő és megtisztelő feladat, hogy közreműködhettem a város millenniumi emlékművének, Hunyadi László erdélyi szobrászművész "Múzsa" című szobrának avató ünnepségén, amelyért ezúton is szeretnék köszönetet mondani Égerházi Imrének, a város vezetőinek és művészetszerető közösségének.

Égerházi Imre tisztelői, a határon túli magyar művészek s a magam nevében is szeretném megköszönni a városnak, hogy felújította az alkotóházat, s mostantól az idők végtelenjéig egy nagyszerű ember, Égerházi Imre festőművész emlékét hirdeti. Nehéz elhinni, hogy már nincs közöttünk. Vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy Imre nem halt meg, csak átlényegült, s átköltözött a hallhatatlanok országába. Bízom abban, hogy - ha a Teremtő is úgy akarja - egyszer majd újra találkozunk, s ott folytathatjuk beszélgetéseinket, ahol 2001-ben abbahagytuk.

Budapest, 2003. november 13.

Őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel:
C. Tóth János