1974-es portréfilm szövege

„Hajdúhadházon laktunk. Első osztályos koromban, az általános iskolában Szabó József tanítótól kaptam azt a bizonyos krétát, amivel aztán a környező falusi házakat, fehérfalú házakat, szürke kerítéseket – úgy hívtuk berenákat – telerajzolgattam. Rendszerint azt, amit láttam magam körül, a körülöttem lévő világból. Emiatt aztán volt is baj, mert vagy le kellett meszelni a ház falát, a kerítést rendbe kellett tenni. Sokszor ezért megvertek vagy meg is fenyítettek érte. Attól kezdve valami fokozott belső kényszer volt bennem. Egy olyan kényszer, ami a sportolóknál az, hogy muszáj futni, szaladni, ugrani, kimenni a pályára, nagyokat lélegezni és tenni valamit miatta. Nem biztos, hogy azért, hogy ő legyen az első futója a megyének, de valami belső kényszer az, ami hajtja. A művészettel kapcsolatosan is ugyanígy van, valami belső kényszer hajtotta az embert arra, hogy rajzoljon, fessen akkor, mikor mehetett volna strandolni, sétálni, esetleg lányokkal szórakozni. Mégis az ember leült és egy olyan dolgot csinált, amiben kedvét lelte. Ez örömet jelentett, kielégülést és lelki egyensúlyt.

Kiállításaimon sokan megjelentek és nézegették a képeimet, én pedig örömmel láttam, hogy értően tették azt. Amit csináltam megértették és tudták venni. Ha pedig olyan képpel kerültek szembe, amelyiket nehezen értették, akkor is könnyen megértettük egymást, mert hisz’ az amit csinálok egy olyan mértékű absztrahálás, tehát elvonatkoztatás, amit még az egyszerű ember is képes befogadni. Tehát a tárgyak, a vizuális élmény, amihez kötődik a kép, hangulatilag abból sokat hord. Ha ránéz a néző a képre, akkor nagyon sok olyan vonást, hangulatot talál, amit érzett a látványból. Az absztrahálás nem egy síkon történik, nem egy szinten. Szinte kettéválik. Az egyik vonal a tárgyak, tájak absztrahciója, a másik az ember, az emberi arc és az emberek mozgásban, vagy statikusan álló formájukban az. Az a legszerencsésebb, ha mind a kettő egy szinten történik, így a képet is könnyebb megérteni. A legtöbb festőnél ez egy komoly probléma, hogy az absztrahálás nem egyforma szinten történik, ők küzdenek, harcolnak az anyaggal, a kifejezési formával azért, hogy egy szintre kerüljenek. A néző szempontjából könnyebb a tárgyi és táji absztrahációt megérteni, mert az általában magasabb szinten történik, mint az emberi ábrázolás absztrahciója. Nálam is komoly feladatot és problémát jelentett, és rendszerint azokat a képeimet hamarabb vették a nézők, ahol az emberi absztrahálás nem volt olyan magas szinten mint a tárgyi vagy a táji absztrahálás. Ezért a képek előtt álló egyszerű embereknek nem sokat kellett magyarázni arról, hogy mit, miért csinálok a figurális képeknél. Viszont a tájképeimnél, ahol síkba teregettem és két dimenzióban magasabb szinten absztraháltam, ott már meg kellett mondani, meg kellett magyarázni, hogy nem csak a perspektíva törvényei élnek, hanem lehet egy más kifejezési formában, lehet egy más módon is ugyanazt a hangulatot, ugyanazt az élményt megjeleníteni. Ezeknél kellett néha nem megmagyarázni a képet, de beszélni arról, hogy mit miért csináltam.

Legszívesebben foglalkozom a paraszti világgal, tanyák, tanyasi emberek festésével. Egy idő óta ugyan túlsúlyba kerültek nálam témájukat illetően az erdélyi képek, de most már azok is lekerülnek egy ideig a napirendről, mert az erdélyi szép táj, az erdélyi embereknek a küzdelme a mostoha természettel, ez a nagy élmény most egy kicsit halványult. Most telítve vagyok bulgáriai élményekkel, a tanulmányi útból maradt emlékekkel, rajzokkal, vázlatokkal, amelyek feldolgozását most végzem. Tehát munkáim ehhez a hármas körhöz igazodnak, melyeket különféle kifejezési formákkal – linómetszés, monotípia, rézkarc és táblaképekkel - igyekszem megoldani, aszerint, hogy melyik téma melyikbe kívánkozik, és melyikben leginkább kifejezhető.

A bulgáriai tanulmányút csak egy volt a sok külföldi út közül. Az utóbbi 15 évben szinte minden évben valamelyik környező szocialista államba ellátogattam. Volt olyan, mint például Románia, ahová évente többször is elmentem, és nagyon sok alkotó emberrel ismerkedtem meg, és nagyon sok képet láttam. Megismertem a problémáikat, de összességében sem adtak annyit, mint a hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelepre, a szocialista országokból évenként eljövő, és itt egy hónapig dolgozó festőkkel, minden évben, július hónapban való, találkozásom jelent. Az ember egy kicsit bekapcsolva érzi magát az európai festészet áramkörébe.

A Művésztelepen való munka olyan nagy mértékű és olyan jelentős, nem csak az én életemben, hanem az ott megjelenő festők is ezt mondják, hogy amikor a Művésztelep befejeződik, még hónapokig annak a hatása alatt, az ott kapott impulzusok alapján tovább dolgoznak. Példákat lehetne rá sorolni, hogy kimagasló teljesítményeket értek el akár a szovjet, akár a román vagy jugoszláv festők, éppen a böszörményi Művésztelep adta intellektuális hatás alatt és ezzel én is így vagyok. A Művésztelepen nem csak komoly viták, problémák, műalkotásoknak az értékelése, szakmai megbeszélések vannak, hanem kirándulások, kellemes percek is. Olyanok, amin sokat el derülünk. Például az egyik alkalommal az egyik termelőszövetkezet biztosított kocsit nekünk ahhoz, hogy a határba kimenve ott rajzolgassunk. Megkérdezte tőlünk az egyik vezető, hogy „na mikor menjen magukért az a kocsi?” Mondtuk, hogy úgy dél körül küldje értünk a kocsit, mert akkorra már rajzolunk annyit, hogy annyiból majd odahaza a vázlatokból képet tudunk csinálni. Olyan meglepett arcot vágott és meg volt rémülve és azt mondta, hogy „nahát, az istenit maguknak, hát akkorára azt a 44 ezer holdat mind lefestik? Hát egy kicsit korai lesz, nem jobb volna, ha este küldeném azt a kocsit? Mégis többre haladnának addig!”

Égerházi Imre