Részlet Komiszár János Színes paletta, 2004-es könyvéből

Szerző megjegyzése: Sokat gondolkodtam azon, hogy az általam ismert és elismert képzőművészek közül kit látnék szívesebben a Színes paletta című könyvemben. Minden esetben Égerházi Imre festőművész jutott eszembe. Kedves, jó barátom volt. Kuratóriumi tagként sokat dolgoztam vele a Hortobágyi Alkotótáborban. Ezért is döntöttem úgy, hogy közreadom egy beszélgetésünk részletét. Teszem ezt azért, hogy így tisztelegjek emléke előtt és azért is, hogy ez a kiadvány gazdagabb legyen művészete által.
Szívmelengető, amit a kiváló kolumbiai festőművésznő Graciela Gomez, a Nemzetközi Hortobágyi Alkotótábor tagja nyilatkozott Arany Lajos művészeti írónak egy beszélgetésünk során: ”1992-ben, amikor először jártam a Hortobágyi Alkotótáborban, már akkor meghatott, hogy a magyarok mennyire összetartanak, s az összekötő érzésük mennyire erős… Ez nagyon meghat, s nagyon tudom tisztelni.” Igaza volt a festőnőnek. Azt is tudta, hogy az összetartozáshoz és a művészek találkozásához egy kiváló szervezőre van szükség. Ez a szervező Égerházi Imre festőművész volt. Segítségével a Nemzetközi Hortobágyi Alkotótábor művészein keresztül bekapcsolódott a nemzetközi képzőművészeti élet vérkeringésébe. A művésztelep a nemzetközisége mellett arról is nevezetes volt, hogy nemzeti történelmünket a kezdetektől folyamatosan követte, művészi témaként is. Ennek a legkülönlegesebb tanúsága Hajdúhadház iskolájában és a debreceni Aranybikában látható pannótárlat, hatalmas alkotásfüzér, nagy értékű képzőművészeti dokumentum.
Égerházi Imre vezetésével voltak a nemes feladatra vállalkozó művészek, akik ismerték a magyarság hányatott történelmét, a múltat és a jelent, az ember, a természet és a tudomány kapcsolatát. Milyen lényegesek ezek. Hiszen amelyik nemzet nem becsüli őseit, történelmi múltját, kultúráját, nem tud a múltból meríteni, nem tudja megőrizni identitását, tervezni a jövőjét.

Részlet a „Szóla” Paraván című könyvemből, 1998:
Több művészt említettél, akitől sokat tanultál. Kit tartasz mesterednek?
Én egy embert tartok igazán olyan mesternek, akitől nagyon sokat tanultam, Menyhárt Józsefet. Ő volt az, aki a szabadiskolából emelt ki engem. Amit a művészetben tudok, annak nagy részét neki köszönhetem.
Hogyan alakult ki a festészeted?
Amikor kezdtem, azok a képek tetszettek igazán, amik hasonlítottak a modellhez. Később fejlődik az ember és kiegészül. Megszüntettem a képeimen a perspektívát, két síkban festettem. A lapok egymás mellé rakása adott távlatot. Az apró részleteket teljesen elhagytam. Mindig a belsőm által elfogadott határig mentem el. Ezzel kapcsolatban van is egy komoly észrevételem: az alkotások magukon hordták a kor jellegét. Az adott kor emberi, társadalmi, érzelmi viszonyait tartalmazták. Nem hiszem azt, hogy ez a kor, amiben élünk, kivétel volna. Sok festőnek mindegy, hogy 2000-ben történik meg az, amit ábrázol, vagy még később. Kortalan festészetet csinálnak. Bosszant az, hogy elmegyek egy kiállítóterembe, és szinte csak firkafestészetet látok. Vagy egy ad hoc festészet jelenik meg, holott ez a kor, amiben élünk, olyan, mint mikor egy széles, nagy országúton megyünk, ahol a legalaposabb jelenségektől a legelvontabb dolgokig mindent látunk. Ezt kellene tükrözni a műveknek.
Honnan meríted a témáidat?
A legmélyebb ihlető a Hajdúság, de Erdélyt is szeretem. Onnan nagyon sok képet hoztam magammal, ahol sokat festettem. Az őseim erdélyiek és nagyon híresek voltak 400 évvel ezelőtt.
1981-től vagy vezetője a Hortobágyi Alkotótábornak. Hogyan és milyen céllal jött létre a tábor?
Végh László kért meg, hogy indítsam be ezt a telepet a Hortobágyi fogadóban. Úgy indult, hogy nyugatiakat hívtunk. Más művésztelepeken abban az időben alig voltak nyugatiak, inkább csak keletiek dolgoztak. Elsőnek lenni valamiben, keresztülvinni valami olyat, amit sokan nem akarnak: ez mindig a legnehezebb. Most pillanatnyilag az a helyzet, hogy évente 18-20 országból, a világ minden tájáról jönnek festők.
Az alkotóházad szülővárosodban van. Miért kötődsz annyira debreceni lévén Hajdúhadházhoz?
Ott születtem, ott jártam iskolába. Hosszú ideig édesapám helyett műveltem a földet. A rokonokkal nem szűnt meg a kapcsolatom. Igen nosztalgikus vágyam van arra, hogy azt a szegény és hátrányos települést kicsit előbbre vigyük.
Eddig két pannókiállítást szerveztél és bonyolítottál le. Egyiket Hajdóhadházon, a másikat az Aranybikában.
Nemzeti érték teremtődött Hajdúhadházon – ott 26 pannót csináltunk-, és az Aranybikában is, ott pedig 18 készült el. Készítettünk még Gaál Andrással a hadházi gimnáziumnak egy-egy pannót. Ha ezt összeadom, Magyarországon 20 éven keresztül nem készült annyi, mint amennyit mi megcsináltunk. Sokan nem is tudják, hogy mekkora kulturális érték teremtődött.
Ha nyernél 10 millió forintot, mit kezdenél vele?
A felét odaadnám a családnak, a másik feléből pedig Hajdúhadháznak segítenék egy szép nagy galériát csinálni a kortárs művészek anyagának, és segíteni, hogy egy nagyon szép szoborparkja legyen a városnak.

 

Komiszár János: Színes paletta, 2004.