Égerházi Imre művészetéről

Égerházi Imre művészetét két okból is kedvelem. Az egyik ok átfogó, gazdag, tiszta, hozzám is közel álló formavilága, a másik annak az útnak erőteljes szépsége, melyen szegény hajdúsági falusi vagy ha tetszik, kisvárosi gyermekként iskolai tanulás, majd kenyérkereső, családfenntartó munka közben tehetsége, kitartása révén eljutott alkotásainak mai magaslatára, alkotói körének széles ölelésű területéhez. Tudjuk, hogy ösztönös rajzoló és festői képességét a debreceni képzőművészeti szabadiskolában fejlesztette az ötvenes években. Alkotói készségét azóta is töretlen erővel fejleszti különböző országok, művésztelepek felkeresésével – szinte egész Európát bejárta -, művészetének tanulmányozásával, de alapító s állandó tagja a Hajdúböszörményben működő nemzetközi művésztelepnek, 1982-től vezetője a Hortobágyi Alkotótábornak, mely szerencsés, termékeny találkozásokat biztosít a hazai s az idelátogató, itt dolgozó, főleg közép-európai művészek között.
Alapvető egyéni alkotói sajátsága a megismert, átélt környező valósághoz való ragaszkodás, az élmények festői nyelven, festői, grafikusi eszközökkel való megjelenítése, ami más szóval azt jelenti, hogy a művész ezer szállal kapcsolódik világához, ennek jelenségeihez, életmegnyilvánulásaihoz, s azt elragadó gazdagsággal igyekszik kifejezni. Több ez azonban, mint puszta realizmus: Égerházi művészetében is lejátszódik a csoda: a valóságnak egy magasabb, nemesebb, maradandóbb szintre való emelése, amit nem is olyan régen egy költő így fejezett ki: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”, ami minden művész, művészet feladata, célja.
Így idézi fel képein közvetlen környezetének tájait, épületeit, embereit, a Hortobágy egyhangúsága ellenére gazdag világát, a Hajdúság és a szívének, mindnyájunk szívének oly kedves Erdély változatos világát, hegyeit, lakóit.
Közvetlen táj- és természetélményein túl olvasmányaiból, a testvérművészetből, a zenéből származó élményei is megjelennek képein, Csokonai, Petőfi, Ady arcképe, világa, Bartók, Krúdy, nem szólva a hajdúsági hagyományokról (Silye kapitány, a Hajdúk című pannója, Káplár Miklós).
Festői eszközeiben mintha a népi művészet szemléletét, kifejezésmódját ötvözné a konstruktivizmus, a szecesszió tudatos artisztikus kifejezésmódjával.
A tiszta formák, kiegyensúlyozott szerkezet valami pompás nyugalmat, olykor egyenesen monumentalitást kölcsönöznek festményeinek. Az egységet, nyugalmat szolgálja, hogy alapjában kevés színnel él. Ezek közül is a komoly barnákat, kékeket, zöldeket, okkereket, vörösöket kedveli elsősorban, s ezeket foltokban helyezi el képein, melyek jellegét általában egy-egy, a jelenség által sugallt uralkodó színt adja meg. Mégis, hogy a foltok ne egyhangúságot, mozdulatlanságot sugalljanak, erre való vonalainak lendületes rendje s festékfelrakásának a pointilistákra emlékeztető sajátos módja. Ez a két tulajdonsága – némileg szecessziós vonalvezetése és mozgalmas festésmódja – viszi őt közel a modern festészet két ágához: a szecesszióhoz s a formákat erőteljesen hangsúlyozó kubizmushoz, anélkül, hogy bármelyiket egyoldalúvá tenné. Végeredményében képei uralkodó jellegét a vonalak kifejező ereje, a szép színek harmóniája adja meg.
Festői kifejezésmódjának gazdagságát jelzi az is, hogy művei között az olajfestmények mellett nagy bőségben találunk önálló grafikákat, akvarelleket, monotípiákat, vázlatokat. Ezekből találhatunk e kötetben egy szerény válogatást.
Életének gyökere, háttere, mely egyúttal művészete gyökere, háttere is, művészete fejlődése, témái, képeinek komoly, mondhatnám férfias tónusa, kiegyensúlyozott, mégis erőteljes vagy inkább súlyos nyugalma teszi őt ma Debrecen és a Hajdúság egyik legjellegzetesebb művészévé.

Tóth Béla
Égerházi Imre grafikái 1989.